agresszor

Minden a megszokott módon halad tovább. Az életnek nem okoz gondot az én szívem vágyát átlépve tovább haladni.

Nekünk elérkezett a karácsonyi készülődés ideje, majd maga az ünnep is. Nem számít, hogy én mennyire nem akarom érezni a ünnepi hangulatot, mennyire nehezemre esik. Itt vannak a gyerkőckéim és ha nekem a nyakam lenne szegve, akkor is ezt az időszakot a legnemesebben ragyogó gyémántnál is fényesebbre kellene csiszolnom. A Karácsonynak ragyognia kell, s ennek tükröződnie kell a gyermekeim szemében, lelkében.

Élvezték már a készülődést is, de az igazi mégis csak a feldíszített fa alá helyezett ajándékok voltak, a csomagolások izgatott szaggatása. S a boldogságtól ragyogó arcocskák, örömtől harsogó kiabálások. Ezek a pillanatok tették szebbé a szomorú szívemet.

És természetesen az minden esti találkozások a férjemmel, itt a virtuális net világban. Minden alkalommal van valami új, valami boldogító, amit megoszt velem. Lehet ez egy mosoly, egy kacsintás, egy kedves szó, egy fotó......... minden együtt töltött pillanatban, boldog vagyok.

Nálunk a Karácsony, náluk a Sivatag Fesztivál, Douz. Imádom nézni, elbűvöl, elvarázsol.

Óriási kavalkád. A sivatagi népek összegyűlnek, s ezt a népes társaságot tovább bővíti a érdeklődő turisták serege. Rég nem látott ismerősök találkoznak, beszélgetnek, megosztják élményeiket. Felállított sátortáborok színpompája töri meg a homok nyugalmas aranysárga csillogását.

A Fesztiválon megméret-tettnek állatok és emberek egyaránt. A versenyszámok felvezetéséről népviseletbe öltözött zenészek gondoskodnak. S, hogy senki ne unatkozzon akrobatikus lovas, tevés bemutatókkal is szórakoztatják az összegyűlteket.

Nem arról van szó, hogy nem akarok írni. Egyszerűen nem tudok, képtelen vagyok rá. Már a rajzolás sem megy, hiába kérnek tőlem ilyen, meg olyan képeket. Nem tudom mire használjam a ceruzát, a pasztellt, a festéket. Itt van az ujjaim között a ceruza, fogom, érzem...de ennyi. Nem kap szárnyra a lelkem, az elmém. Nincsenek szép gondolataim, elfogyott minden.

Romokban heverek, szétszórtan, kábán.

Néha úgy éreztem, hogy teher minden, amit tudok csinálni. Utáltam ha az utolsó pillanatban kellett megoldanom, megalkotnom más emberek elképzeléseit. De valahogy mindig sikerült, a megrendelő elégedett volt.....én láttam, még javítani való felületet. De nem számított, mert az alkotásaimon egy másik ember álmai keltek életre, s ha ő elégedett, akkor én mit aggályoskodjak. Az én álmaimat hiba is vetném lapra, vászonra nem lenne szívem megválni tőlük - itt porosodik számtala n a polcokon, a mappákban.

Az álmaim nem eladók! Azokat én akarom megvalósítani. Mert nem elég, ha megálmodom, idealizálom, nekem mindez a valóságban is kell. De álom és valóság közt az átmenet olyan, mint Dorothy szivárványa. Az út rögös, sőt forgószéllel bélelt, landoláskor nem csak kárt okoz, de áldozatot is követel, s ebben az ismeretlen világban kell megtalálnod a sárga-köves utat, miközben az irigységtől zöldre vált banyát kell legyőznöd. Barátokra, útitársakra találhatsz, a célotok egy irányba visz benneteket, de neked még tovább kell haladnod a vágyott otthonodhoz, szivárványhátán kell átkelned.

varázspálcát szeretnék, hogy egyetlen intéssel valóra váltsam az álmaimat....

csodalámpást szeretnék, hogy a dzsinntől megkapjam minden kívánságomat....

Minden nehézkesen zötyög, még az álmaimban is ólomsúlya húzza vissza a pillekönnyű gondolataimat. Türelemre kell szert tennem, még akkor is ha ez a szó nálam, csupán egy fogalom az értelmező kézi szótárból.......most jött el az ideje, hogy megtanuljam használni a számomra idegen kifejezést. Építenem kell a jellemem:

"Istenem, adj lelki nyugalmat, hogy elfogadjam azokat a dolgokat, melyeken nem tudok változtatni, bátorságot, hogy változtassak azokon, amelyeken változtatni tudok, és bölcsességet, hogy az egyiket a másiktól meg tudjam különböztetni."

"Az emberek gyakran figyelmen kívül hagyják ezt az elvet.

Azt kérdezik:

“Mit kaphatok holnap, ha ma elvetem a babszemeimet?”

A válasz:

“Nedves babszemecskéket”

A mag törvénye így szól:

“Ma ültetsz, és KÉSŐBB aratsz!”

Ma ültess babszemeket, és szedd le négy hónap múlva a termést. Amikor még mindenki magának termelt, valószínűleg ezt az elvet jobban értették. De manapság az instant levesek korát éljük."
(Andrew Matthews – Hallgass a szívedre)

“Az igazi áldás gyakran fájdalom, veszteség és csalódás képében jelenik meg; de ha győzzük kivárni, hamar megmutatkozik tényleges alakjában is.”
(Joseph Addison)

Milliónyi csodás idézetet, gondolatot találtam. Ezek tetszettek a legjobban. Most nincs mit tennem, mint összeszednem magam és igyekeznem, hogy amíg a jellemem csorbát szenvedett részét helyrehozom, addig haladjak is a munka kereséssel és remélem végre találok is egyet .... mert a számolatlanul elpostázott önéletrajz, motivációs levelekre még választ sem kaptam eddig.

Feladni nem fogom, mert az nem én lennék. Néha elmegy a kedvem az egésztől és magam alá/mellé esve kétségektől gyötörve sajnálom magam. De megtanultam: azért esek el, hogy az ücsörgés közben kipihenjem magam, és újult erővel ismét felálljak, s megerősödve neki induljak az utamnak. Mert nem lehet az az életcélom, hogy ne haladjak semerre, nem topoghatok egy helybe.

Minden este itt ül velem szemben és mosolyog, már amikor tud, mert bizony vannak pillantok, amikor nem jön mosoly gyönyörű ajkaira. Próbálja eljátszani, hogy nincs semmi baj................de én látom, a szeme nem úgy ragyog, ahogy kellene. Tudom mi bántja, a magány.

Imát mondok, nap, mint nap, többször is, a fohász mindig ugyanarról szól: Kérlek Uram, Teremtőm! Segítő kezed nyújtsd felém, s engedd, hogy boldogságban éljek a férjem oldalán. Köszönöm neked Édes Istenem, hogy a Világ legdrágább ajándékát adtad nekem, az én gyönyörű szerelmes páromat. S most, hogy meg van mindenem, kérlek Kegyes Mindenható, adj még többet nekem, mert a férjem nélkül, nem élhetek, add nekem a boldog, szerelmes házaséletet........s ehhez nekem más nem kell csak a férjem mellett a helyem.

Megkérdezem többször is egymás után, mi bánt szerelmem. S nagy nehezen kinyögi, fáj az élet nélküled. Nem találom a helyem, nem teszek mást, csak rólad álmodozok, legyen éjjel, vagy reggel, délben, vagy este..........te vagy minden gondolatom, minden pillanatom. Ízelítőt kaptam a boldogságból melletted, most a szenvedést ízlelem, mert nem vagy itt velem. Tudod mi bánt, mert te ugyanezt érzed, hiszen te vagy az én lelkem másik, jobbik része. Mi csak akkor lehetünk boldogok, mikor együtt vagyunk!

Látom, mennyire nehezen beszél, mennyire fáj minden kimondott érzés. Igen, én is ugyanezt érzem...............az őszinte szerelem fáj, gyötör, kínoz. De ennél szebb érzés akkor sincs a Földön.

Budapesten hűvös, párás idő fogadott, komor, borús volt minden, mint a kedvem. Elsétáltam a 200E buszmegállójába és gondolataimba merülve várakoztam. Nem néztem semerre, bambultam, csupán a kedvesem szomorú arca tükröződött vissza elmémbe. Elővettem egy cigarettát, nem mintha annyira hiányzott volna, de a megszokásnak engedve rágyújtottam. Hiába vártam a megszokott megkönnyebbülést a kesernyés füsttől, nem hozott enyhülést boldogtalan szívemnek. Megcsörrent a telefonom, Ő az, Ő keres. Mosoly szalad az arcomra. Meghallottam a hangját és szívemet újult erővel vette birtokba a szerelem.

- Nem bírtam tovább nélküled szerelmem, legalább a hangod halljam, ha már nem ölelhetlek. F.

- Édesem, nincs 30 perce, hogy beszéltünk. Ha nem zavarna, hogy magas lesz, a telefonszámla egész nap a fülemen lenne a készülék. Tedd le a telefont és este találkozunk msn-en. Szeretlek, és amíg élek szeretni foglak. *

- Igazad van, drága feleségem. Le is teszem, de előtte el kell mondanom, hogy mindennél többet jelentesz nekem. Egy célja van az életemnek, hogy boldoggá tegyelek és mindig mosolyogni lássalak. Te vagy az éltető oxigén, az életet adó Nap és az enyhülést hozó éjszaka hercegnője a Hold. Szükségem van rád az élethez, nélküled senki, semmi nem vagyok. F.

Letette a telefont, nem mondta azt sem, viszlát, a hangja elcsuklott az utolsó szavaknál. Szemeim újra megteltek könnyel és már nem érdekelt mennyien állnak a megállóban és lesznek tanúi a sírásomnak, utat engedtem fájdalmamnak. A buszon nem ültem le, álltam, hátat fordítva az emberek kíváncsi tekintetének, még a vonatmegállóban is potyogtak a könnyeim. Nem tudtam megnyugodni. Egy fiatal ember mellém lépett zsebkendővel kínált, amit elutasítottam, mutattam a kezemben - van nekem is. Elsétáltam a padokig, leültem és egy újabb cigarettát vettem elő. Most enyhülést hozott a nikotin. Figyeltem a füst gomolygását és hagytam előbújni a mosolyogtató emlékeim H.-vel. A kávézó teraszán ültünk, elfogyott az otthonról hozott cigarettám, megkínált egy tunéziai cigivel. Az első slukk után köhögő, fuldokló rohamot kaptam, nagyon erős volt. Megfenyegettem az ujjammal, hogy ejnye-bejnye, el akar tenni lábalót? Ez nem is cigaretta, hanem lórúgás. Hatalmas kacagás lett szójátékból.

Egy tuareg férfi nem sírhat más előtt, nem láthatja senki gyengének. Nem láttam én se. Elfordult tőlem, tudtam miért. Nem szóltam, átöleltem, majd kiszaladtam a fürdőszobába és a kád szélén ülve zokogtam. Én sem bírom elviselni, ha sírni látnak. Többször próbálták már megértetni velem, hogy a sírás nem gyengeség, hanem őszinte, tiszta érzelmi megnyilvánulás. Aha, persze, meg is értettem, de akkor is, inkább egyedül akarok lenni, mikor könnyezek, sírok, zokogok. Jobb nekem úgy, kevésbé fáj.

A szerelem igen is fáj, még hozzá nagyon fáj. Gyönyörű érzés, amely a felhők fölé emel, meg ízlelteti veled a szivárvány minden gyönyörét, pompás szépségét, majd hirtelen hagyja, hogy lezuhanj a kétségek sötét mélységébe. A gyönyör fájdalma.

Nehezen nyugodtam meg, és ez is csak felszínes volt.

Nem akartam, hogy Kedvesem lással, mennyire kétségbe vagyok esve, azzal nagyobb fájdalmat okoztam volna neki, mint akármi mással.

Letérdeltem a Szerelmem mellé és megcsókoltam az ujjai hegyét. Felém fordult, felült az ágyon és felhúzott magam mellé. Az arcomat két keze ölelésébe temettem, néztem gyönyörű fekete szemeit és vártam, hogy mit fog mondani. Nem szólt, gyengéden megcsókolt, s a gyengéd, erőtlen, de szerelmes csókocskából kétségbeesett szeretkezés lett. Marcangoltuk, faltuk egymást, csókjainkba néha könnyeink sós íze keveredett. Pihegve, kimerülten feküdtünk egymás karai közt, szorosan ölelkezve. A telefon csörgése riasztott fel minket, csendes ábrándozásunkból, H. volt, csak szólt, hogy egy óra múlva indulunk. Tusolás után segít csomagolni, nem tudunk, nem akarunk beszélni, abból sírás lenne és nehezítene a lelki állapotunkon.

Hallottuk az autó zaját, élesnek tűnt a sivatag hajnali csendjébe, pedig ez az új típusú „W” nem is hangos, éppen csak duruzsol. F. kinyitotta az ajtót, nem ment ki csak nyitva hagyta, ha akarnak, bejönnek a fiúk. Én kinéztem, kellemesen hűvös volt a levegő kint. Kiléptem az utcára és látom, hogy a két barátom – tuareg fivéreim – kint ülnek a másik bejárat lépcsőin, suttogva beszélgetnek. Felnéztek rám és összeszorított ajkaikról leolvasom, hogy mennyire látszik, kisírtam a szemem. Halvány mosolyt küldtem feléjük és biccentettem, visszakacsintottak és felálltak. A két testőröm, akik minden léptem figyelték, mikor a férjem nem volt mellettem, és igyekeztek mindent elmagyarázni, megmutatni. A két dinka, akik mindig mosolyogva, ugratva szórakoztattak, a két szerető fivérem. Most éppen csak lopva mernek rám nézni, mosolyuk halvány – látom, csak a kedvemért húzzák a szájukat, nem akarják, hogy újból sírjak – erőtlenre sikeredett mosolyféleség.

Beülünk a kocsiba, bemutatnak a sofőrnek és indulunk. Azonnal elnyom az álom, nem is ébredek fel, csak félúton. Éppen pihenőt tartottak, már 4 órája utazunk. Nem tudom, hogy bírják, ők sem aludtak egész éjszaka, még sincsenek úgy kiütve, mint én. Kiszállok az autóból, rágyújtok és dumálok a fiúkkal. A sofőrt érdekelte, hogy találtunk rá egymásra F.-val, stb…., hogy jutottunk el a házasságig és hogyan tovább. Kértem H.-t, mesélje el a történetet, mert ő mindent tud, a kezdetektől szemlélője, résztvevője a szerelmünknek.

Most én szórakoztatom őket, mesélek a Douzba vezető útról, amikor a rendőrök többször megállítottak minket és már nagyon elegünk volt az állandó ellenőrzésekből. Meg is kérdezem, a srácot, hogy most nem volt közúti ellenőrzés. De volt – mondja-, de csak addig tartott, amíg a rendőr meglátta az alvó szőke turista nőt a hátsó ülésen, azonnal tovább is engedte a kocsit. Ezzel el poénkodunk egy darabig – a turisták, mint a rendőrség rémei, a vérengző fenevadak, stb….horrort csináltunk az inkább szomorúnak tűnő megkülönböztetésből. De ha belegondolunk, ők ebből élnek és nem is baj ez a sok kontroll, hiszen az embereket védik vele, kiszorítva a terroristákat.  Tehát, inkább örülnöm kellene, hogy ennyire óvják, az európai popsimat.

A reptérig még egyszer elalszom, és ott ébresztenek a srácok. Egy kávét akarok inni, de gyorsan. Bemegyünk az épületbe, még a kávézóig sem érünk el, egy rendőr máris igazoltatja a fiúkat, személyi, miért vannak itt, stb.. igazolom, hogy az én kísérőim és mehetünk tovább. A repülőtéren bent, -itt is - dohányzási tilalom van, minden bagós kint van az épület előtt és a virágtartók közelében lebzsel, mert sajnos hamutartó az nincs, viszont van rengeteg takarító, aki megállás nélkül dolgozik.

Elérkezett a beszállás ideje, ennél tovább nem húzhatjuk az időt, mert lemaradok a gépről - egyik felem nem is bánná, ha elszalasztaná a visszautat, de  a másik, az tudja, hogy itthon vár rám 3 gyönyörű gyermek és az anyukám, akiknek legalább akkora szükségük van rám, mint nekem a szerelmes férjemre. Átölelem a két fivérem és puszit nyomok az arcukra, mosolyt erőltetve az arcomra elköszönök és megköszönök mindent. A szerelmemen a sor, érzem, ahogy a szívem összeszorul, és kesernyés íz önti el számat. Megfogom a kezét, fejem leszegve, pillantásom nem merem felemelni, halkan mondok búcsút – erősnek kell lennem, nem sírhatok, most még nem, majd csak akkor, ha már nem látja. Nem akarom megnehezíteni a búcsúnkat. Adok neki két puszit az arcára és megkérdezem, hogy a szájára is adhatok-e egy röpke csókot. Mit is válaszolhatott volna, mint hogy Igen. A rendőr azonnal ránk szólt, hogy ezt nem illik és F. azonnal magyarázza el nekem, hogy ilyet nem csinálunk a nyilvánosság előtt. Kedvesem félre húz egy eldugott falmélyedéshez és haragtól csillan a szeme, szidja a szigorú rendőrt és a merev szokásokat. Nyugalomra intem és mosolyogva magyarázom neki, hogy az én hibám, tudom, hogy nem lehet, hiszem már elmondtad, hogy a kultúrátok ezt sem, azt sem és még számtalan dolgot nem enged, nem a rendőr hibája, ez így van jól, ha mindenki más be tudja tartani, akkor mi sem lehetünk kivételek. És ez nem az én országom, én jöttem ide vendégségbe, nekem kell alkalmazkodnom, nem otthon vagyok. Megsimogatom a kezét és az arcára adok egy puszit, megígérem, ha leszálltam felhívom, és este találkozunk a neten. Gyorsan ott hagyom, bemegyek, még visszanézek, látom ott áll és szomorúan néz utánam. Oda pillantok a rendőrre, látom rosszalló tekintetét, küldök felé egy szomorkás mosolyt, ő csak a fejét csóválja és elfordul – puszit dobok a kedvesemnek egy mosoly kíséretével és eltűnök a folyosó kanyarulatába.

Délelőtt a rokonokat látogatjuk végig, holnap utazok és elbúcsúzok mindenkitől. Újra megcsodálják a hennám – érdeklődnek, nem lesz-e belőle kellemetlenségem Magyarországon – és elköszönnek, a mielőbbi viszontlátás reményében. Visszavárnak, és én vissza akarok jönni, mihamarabb. Már a gondolattól is beteg vagyok, hogy el kell jönnöm.

Délután átöltözünk – tuareg nadrágot veszünk fel, a ruhadarab bő és szellős, az ülepe a térdem környékén lengedezik – a tükör előtt állok nagy terpeszben és kacagok a látványon. Kedvesem mosolyogva figyel és elmagyarázza, ez a legkényelmesebb viselet lovaglás és tevegelés közben, nem nyom, nem szorít, és nem izzad benne az ember. Elmegyünk a teveálláshoz. Taxi visz minket a város szélére. A látvány most is elvarázsol, elhaladunk az utolsó építkezés mellett és már is a sivatagban vagyunk - a homokdűnék, a tevekaravánok, a lovasok, a kwadok, a sárkányrepülők, és rengeteg turista között, bármerre nézek, a homok az úr, hiába van ennyi látogatója, minden aprónak, jelentéktelennek tűnik. Pontosan olyan látványt nyújt, mint a tenger, a parton felszállsz a hatalmas tengerjáró hajóra – ami több, emeletes házak csoportját is magába tudja fogadni – s mikor kihajózol, ez a monstrum aprócska porszemmé zsugorodik a vízfelszínen. Hát éppen ezt éreztem most itt a sivatagban is.

F. mutatja, ott van apuka, oda megyünk. Nem tudom, hogy tudta felfedezni ebbe a hatalmas embertömegben, kavalkádban, és ráadásul jó messze van tőlünk. Mintha megérezte volna apuka, hogy jövünk és őt figyeljük, elindult felénk, két tevét vezetve maga mögött.  A forró sivatag lehelete fodrozza a közeledő ember sziluettjét, s úgy tűnik, mintha vízen sétálna egy impresszionista műalkotásban. Apuka üdvözöl és vált fiával néhány szót arabul, majd felém fordul és megkérdezi felülök-e a tevére.

- Nem, nem köszönöm, inkább csak nézegetem, és ha lehet, megsimogatom. *

Mosolyog, és a kezembe adja a tevevezető kantárát. Meghökkenek, hirtelen szólni sem tudok. Csak nézek a távolodó ember után, és szólni sem nagyon merek, most mit  csináljak ezekkel a hatalmas állatokkal itt mögöttem. Méregetem a tevéket, ők is engem, de míg én izgatott vagyok, addig ők nyugodtan figyelnek. F. egy férfival beszélget, és csak oda szól nekem, hogy menjünk. Még is hogy gondolja, menjünk? De hát ezekkel az állatokkal mi lesz? Nem hagyhatom itt őket egyedül?

- Drágám, mit csináljak ezzel? *

Mutatom neki a vezető szárat a kezembe. Ott állok, mint egy rakás szerencsétlenség a két tevével, és látom, hogy a párom és az idegen férfi már távolodik tőlünk.

- Gyere, csak nyugodtan, gyere. F.

Minden vagyok, csak éppen nyugodt nem. Hát, annyit már tudok arabul, hogy „nimsi” –gyere, menj - szólok a tevének és elindulok, lassan kényelmesen. Nem akarok fájdalmat okozni a tevének, az orrába van egy karika és arra van felfűzve a vezetőszár. S ha az állat mégsem akar velem jönni, akkor ne okozzak neki fájdalmat a zsinórral, én tuti haragos lennék, ha az orromba rakott karikát valaki meghúzná. Láss csodát, amint lépek egyet a teve is lép, követ engem ez a hatalmas állat, olyan, mint egy jó kutyus. Meg kell állnom, mert szúrja a talpam a kemény kavicsos homok, remélem, nem tapos össze a teve, jó nagy lába van neki, felveszem a papucsot és még nem lépett rám az új házi kedvencem. Megállt tőlem több lépésnyi távolságra és vár, nyugodtan, úgy tesz, mintha nem figyelne, pedig a szeme sarkából les és vigyáz rám. Elindulunk, és nem történik semmi, amitől félnem kellene, szinte velem egy ritmusban lépked. Nem jön közelebb, mint másfél méter és nem marad le jobban, mint 3 méter, a vezetőszár soha nem feszül meg. Mosolygok és néha felé fordulva beszélek hozzá magyarul. Nem mintha értené, de én azért megvitatom vele, hogy milyen jó fej és megköszönöm neki, hogy ilyen figyelmes velem, meg elmagyarázom neki, hogy ő az első teve, akivel ennyire bizalmas viszonyt alakítottam ki. Többször meg kell állnunk, hogy fel vagy le vegyem a sarut, attól függően, hogy milyen a homok állaga a lábam alatt. Új barátom figyelmesen követi rendszertelen ritmusomat és nem mutatja semmi jelét annak, hogy idegesíteném. Jót beszélgetek a tevémmel, azt hiszem, szeretem őt, na, nem azért mert ilyen figyelmes beszélgető partner, hogy nem vág a szavamba, hanem mert egyszerűen csak érzem, hogy a szeretet sugárzik belőle. Ha szeretünk, egy állatot nem tudjuk megmagyarázni miért ébred bennünk az érzés, egyszerűen csak ott van és boldogok leszünk tőle.

F. befejezi a beszélgetés a férfival és elválnak útjaik. Fönt a dűne tetején áll és figyel minket, mosolyog, látja, hogy beszélgetek a tevével. Eltelik jó pár perc, mire én is megmászom a dűnét követőimmel együtt.

- Szerelmem, félsz még a tevétől? F.

- Nem! Nagyon aranyos és figyelmes, azt hiszem, szeretem őt, nem -nem hiszem, tudom, mert érzem. *

- Ennek örülök! Ezek az állatok segítik a sivatagi emberek életét, ők keresik a pénzt és tartják el a családokat. Fontos, hogy te se félj tőlük. Meg akarod simogatni? F.

- Igen, nagyon! *

Elveszi a kezemből a vezetőszárat és csettint a nyelvével, majd mond valamit a tevének és az állat lefekszik a homokba. F. átöleli a teve nyakát, fejét a fejére helyezi és halkan, meghitten beszél hozzá, lefotózom őket, remélem sikerült elkapnom azt a bensőséges pillanatot, amit láttam. Én is akarok egy ilyen képet, én is akarom érezni azt, amit láttam, teve és gazdája között. Helyet cserélünk, én is átölelem a tevét, hozzábújok, szorosan, érzem milyen meleg a teste és simogatni kezdem a hatalmas buksiját. Furcsa szaga van, de nem mondanám kellemetlenül büdösnek. A fotó már elkészült, de én nem akarom elengedni a tevét.

- Gyere, szerelmem! Ülj fel és csinálok rólad pár fotót a tevehátán. F.

Miért is ne, eddig nagyon jól elvoltunk egymással. Felmászok a kényelmes nyeregbe, előre hajolok és simogatom a teve púpját. A szőre kicsit durva és nem túl sűrű, érzem forró bőrét és az ujjaim hegyével kicsit dörzsölöm őt, a teve berregő, majdnem doromboló hangot ad ki. F. hangosan felkacag, és azt mondja, hogy a teve szerelmes belém, akkor ad ki ilyen hangot, ha udvarol a lány tevének. Nevetünk mind a ketten. Mellém lép, körül néz és megcsókol, hosszan, szenvedélyesen és édesen. Nyilvános helyen, nem lehet csókot váltani, és a szájára sem adhatok puszit, a kezét sem foghatom meg, minden testi érintkezés szigorúan az otthon fali között engedélyezett. Tiszteletbe kell tartanom a szokásaikat, még ha nehezemre is esik és nem csak nekem, hanem a szerelmemnek is uralkodnia kell magán.

- Figyelj jól Édesem! Relaxálj és fogd meg ezt itt – mutat egy hajlított fadarabra a nyereg elején – semmit nem kell csinálnod, csak maradj nyugodtan és kapaszkodj. F.

Látom a szemében az aggodalmat, nem tudja, hogy fogok reagálni, azt viszont tudja jól, hogy kiszámíthatatlan vagyok. Még csak egy fél gondolat sem suhant át az elmémen, már fel is állt a teve. Semmi félelmet nem éreztem, csak végtelen nyugalmat. Belegondolok, hogy milyen látványt nyújt, mikor a teve feláll, előre dől, mintha le akarná, löki utasát, majd hirtelen felemeli a farát és kicsit imbolyogva egyensúlyát keresi, mindez nem tart tovább pár másod percnél, az utas észre sem veszi, de a szemlélőnek riasztó a látvány. Elindulunk, azt hittem tengeri beteg leszek a tevegeléstől, mert messziről a csónak himbálózására emlékeztet a tevegelő mozgása a nyeregben. Semmi ilyesmi nem történik, kényelmesen elhelyezkedek, az egyik térdem felhúzom és ráfektetem az államat és átfogom a karommal. F. felnéz és mosolyog:

- Látom, Szerelmem jól érzed magad. F.

- Igen, nagyon! Szeretem a tevédet! Nem is értem miért féltem annyira, nincs benne semmi ijesztő. Te nem ülsz fel? *

- Nem! Én jobban szeretem, ha sétálhatok a sivatagban! F.

Visszaérünk Apukához, aki csak annyit kérdez, hogy:

- Maria, minden rendben?

- Igen, minden! *

F. átadja a vezetőszárat és már indulunk tovább, megyünk haza, ki a sivatagból, az aszfaltozott autóút mellett haladunk a homokban. Majd megállunk egy kisebb téren és apuka int a kezével egy közeledő taxi felé, aki azonnal megáll, leszállok a tevéről, beülünk az autóba és a városba megyünk. A kávézóban H.-vel találkozunk, innen együtt megyünk haza és közben beszélgetünk, hogy milyen volt a tevehátán, igyekeznek elterelni a figyelmem a közeledő indulás időpontjáról.

Ez lesz az utolsó este, amit együtt töltünk. Most csak hárman ülünk az asztalka körül, H., F. és én, a többiek már ettek. Csendben, halkan beszéljük meg a hajnali indulást, a hangulatunk szomorkás, csak halvány mosolyféleség van a szánk körül. Utálom az ilyen érzéseket, nem tudom kordában tartani a szomorúságom. Kiül az arcomra, sugárzik a szemeimből.  Vacsora után elköszönök a családomtól. Átölelem apukát, megpuszilom és könnyek szaladnak a szemembe, a hangom kissé elcsuklik. Anyuka következik, éppen csak megölelem, és már folyik végig a keserű búcsúzás könnyeinek áradata az arcomon, hangom már nincs a sírás fojtogatta torkom elnémult. H. fordította, eddig, amit mondtam, de már hiába, nem jön ki szó a torkomon:

- Köszönöm a sok jót és sok –sok szeretetet, amit adtatok nekem, amivel állandóan körül vettetek. Ígérem, visszajövök! Szeretlek titeket, ti vagytok a családom….  *

H. elfordul, hogy ne lássa, ahogy sírok, nem tud mit tolmácsolni, csak áll mellettünk és lefedi a fejét. Oda lépek az alvó 10 éves kis öcsi mellé, homlokára egy óvatos puszit adok, nehogy felébresszem, holnap iskolába kell mennie.

F., fogta a kezem a bérelt otthonuk felé vezető úton, most nem beszélgettünk, nem álltunk meg csókot lopni a sötét sivatagi éjszakában a csillagok alatt. Némán, szorítva egymás kezét sétáltunk, tudtuk, jobb, ha nem szólunk. Még előttünk az éjszaka nagy része és az sem lesz könnyű.

Délután egy körül érünk F.-ék házához, már vár rám az egyik unokanővér. Mosolyog, átölelve puszival üdvözöl, megfogja mind a két kezem és megpuszilja. Bekísérnek a fiúk szállására és kiküldenek mindenkit, csak F. és H. maradhat bent velünk. Az asszonyok magyarázzák, hogy mit kell majd tennem és milyen lesz a hennám.  A srácok felváltva tolmácsolnak. Kedvesem elmegy valahová, H. marad velünk. Leül és vigyorog. Lábaim alá párnákat tesznek, kicsit feljebb húzzák a szoknyám, éppen csak kilátszik a bokám. H. elfordul csak a szemem és az arcom figyeli. Illetlenség lenne, ha a lábszáram figyelné és a lábaimat, amint rákerül a sárnak tűnő henna massza. Ruhaanyagba csomagolják az alaposan és figyelmesen összekent lábaimat, majd egy lepedővel betakarnak, hogy senki ne láthassa a lábaimat. A fiúkat visszaengedik, és együtt figyelik, amint a kezeimre kerül a ragasztócsík, a minta miatt, végül alaposan bekenik bal kezem a masszával és becsomagolja egy újabb ruhadarabbal. H. kacag, hogy most két óra hosszat így kell ülnöm, várnom és nem tudok rágyújtani a kötés miatt. Megérkezik a kedvesem és azonnal izgatott beszélgetésbe kezd az asszonyokkal, sűrűn tekintgetnek felém. Nem zavar a dolog, az unokanővért figyelem, amint a jobb kezemre rakja fel a ragasztó csíkokat, majd  leszedi és új minta szerint kezdi újra az egészet, ide más minta kerül. H. fordít, hagyományos tuareg eljegyzési minta lesz. Az egyik kezem az összetartozásunkat szimbolizálja, a másikon a páron nevének kezdőbetűje lesz. Már alig várom, hogy leteljen a két óra kényszerpihenő, hiába a rengeteg párna –szinte párnamérgezésem van -, már kényelmetlen feküdni, kínomban elalszok. F. ébreszt sms-t kaptam, semmi különös, csak a szolgáltatótól jött. Szerelmem meggyújt nekem egy cigit, számba teszi, és én mélyet szippantok belőle, jól esik.

Végre letelt az idő, megérkezett Khadizsa és lebontja a kötéseket, ledörzsöli a kiszáradt hennapakolást, vizet hozat és lemoshatom a még rajtam maradt darabkákat, szép vöröses színe van a bőrömnek, de ez később bebarnul. Azt hittem ezzel vége, - hát nem – még félóra, most olajjal kell bekenni és újabb csomagolás. Most már mozoghatok, nem kell vigyáznom, hogy ne érjek semmihez, nehogy elkenjem a masszát. F. mosolyog, nagyon örül a vöröses színben pompázó kezeimnek –icipici dolgokkal mekkora örömet lehet szerezni. Még nincs vége a testfestési ceremóniának. A lábamra zokni kerül, hogy a papucsba befolyó homokszemek ne koptassák a friss hennát. Elindulunk, még nem tudom hová, meglepetés. Az utcán még mindig perzsel a késő délutáni napsütés, az árnyékos oldalon sétálunk. Magyarországról beszélgetünk, milyen gyönyörű is az én szülőföldem, tagoltsága, művészete, kultúrája, változatossága.

Mosolyogva integet felénk egy szép arab nő, az utca túloldaláról. Átmegyünk, kezet fogunk. Behív minket picike üzletébe és hellyel kínál, majd leülünk. Apró tégelyt hoz. Franciául kérdez tőlem valamit, F. fordít:

- Milyen típusú virág mintát szeretnék?

- Nem tudom, azt sem tudtam, hogy ide jövünk. Drágám, válassz nekem te.

Rövid, arab nyelvű párbeszéd és a szép hölgy már neki is kezd bal kezem fejének virágdíszítéséhez. Pár perc alatt csodás mintát fest a bőrömre, majd a körmeimet festi sötét bordóra.

Visszamegyünk Khadizsáékhoz és miután mindenki megcsodálta a festést a kezemen, átkísérnek egy szomszédos házba. F. nem jöhet be.

A szalonban arannyal szőtt blúz, fehér mellrésszel, mellette aranyszínű tüll gyöngyökkel díszítve és egy sötét bordó bársony anyag zöld bojtokkal és rengeteg csörgő, zörgő aranykorongos lánc és karkötők hevernek szép sorba rakva egymás mellett. Két asszony van velem, családtagok, de mindegyik csak arabul beszél, nem mintha gondot okozna a nyelvi hiányosság. Le kell venni a blúzom. Ketten fogják a díszes aranyos blúzt és rám adják, nem egyszerű, nem könnyű – sőt, nagyon is nehéz. Majd gyors és gyakorlott kezek öltöztetnek fel, és raknak rám mindent, ami elő volt készítve. Mielőtt a kendő rám kerülne F. bejöhet, hogy készítsen egy pár fotót rólam. Teljesen felöltözve kimegyünk a kertbe és villannak a vakuk, intézkednek, ide állj, oda ülj, stb.. Sok ember vesz körül minket, mindenki mosolyog és gratulál. Egy férfi hozzánk lép, megfogja a kezünket és egymásra teszi. A Koránból ismételünk egy idézetet, majd arab nyelven egy kis részt felolvas a Bibliából. Nagyon meghatódok, még akkor is ha egy szót sem értek belőle, fogadalmat teszünk egymásnak én magyarul, majd olaszul mondom el ugyanazt, F.  arabul, majd olaszul ismétli meg a mondandóját. Sok boldogan mosolygó arc, hangzavar észre sem veszem a nagy zsongásban, hogy milyen későre jár, már a Nap szinte lebukni készül. Alig várom, hogy levegyem a ruhát, melegem van és baromi nehéz az a sok rám aggatott dolog, ékszer. Végre, bemegyünk és vetkőztetnek. Kell a segítség! Visszabújok a kényelmes ruháimba és megyek, megkeresem a párom. Kint beszélget a férfiakkal. Mosolyogva nyúl a kezem felé, és bemutat a beszélgető partnereinek. Elindulunk a város központjába, a piacra megyünk. Most már erősen sötétedik, hatalmas az embertömeg az utcákon, zsibongó káosz vesz körül. Mindenki az úttesten közlekedik, legyen az gyalogos, motoros, autós vagy akármi más. Itt mindenki, mindenkit ismer, harsognak a dudák, hangos kiáltásokkal üdvözlik egymást az emberek, mi is találkozunk jó pár ismerőssel, kézfogás, puszi, üdvözlés, s a hennám láttán gratulációk özöne. Nem is tudom miért jöttünk fel a városszívébe, de már nagyon haza akarok menni, hulla fáradt vagyok. Végre haza érünk, letusolok, teljesen ki vagyok purcanva, a zuhanyozás felfrissít. Igyekszem öltözni és megyünk FAdi családjához, ami már az én családom is – haza megyünk. Mindenki örül nekünk, együtt ülünk le vacsorázni és beszélgetni. Figyelem a CSALÁDOM és nagyon tetszik, amit látok, érzek, együtt ül gyermek, férfi, asszony nincs különbség téve kor vagy nem között.  Érdekes, hogy ma csak egy egyszerű tuareg szertartásunk volt, mégis ebben az országban, már érvényes házasságnak számít. Ahhoz, hogy ezt elfogadják Magyarországon még számtalan papírnak és még egy újabb „igennek” és „fogadalom tételnek” el kell hangoznia. Megbeszéljük a holnapi programot, kimegyünk a teveállásokhoz, utána sétálunk a Szahara peremén.

Piacra megyünk, ma én főzök a családnak. Egyszerű csirkepörkölt lesz. Mindent megvettünk az ételízesítőt Magyarországról hoztam magammal, itt ezt nem lehet kapni. Hazafelé rengeteg emberrel kell kezet fogni és puszival üdvözölni. Mindenki francia nyelven akar velem beszélni, én csak olaszul tudok nekik válaszolni, a magyarral nem is próbálkozok. Kedvesem hosszan üdvözöl egy jól megtermett idősebb férfit, ilyet még nem láttam tőle. Ez az ember minden előzetes kézfogás vagy akármilyen udvariaskodó ceremónia nélkül átölel, felkap és megpuszilja az arcom négyszer egymásután. Gyorsan beszél arabul és széles mosoly ragyog az arcán. Én is mosolygok, igaz látszik a meglepettségem. Miután letett a földre, megfogja a két kezem és egy-egy csókot kapok rájuk. Majd olasz nyelven gratulál a közelgő esküvőnkhöz. Megköszönöm a jó kívánságot és gratulációt. Elköszönünk az Úrtól, - mint később kiderült Ő az Elöljárója a városnak és még rokon is- beülünk egy kávézóba és még, meg sem kapjuk a rendelt kávékat, máris többen jönnek üdvözölni minket. Szeretem hallgatni a pergő arab beszélgetéseket. Megpróbálnak bevonni a beszélgetésbe, de hiába váltanak arabról franciára, csak mosolygok és figyelem őket. F. annyit próbál tolmácsolni amennyit csak, tud. Egy bő óra hossza múlva elindulunk haza, a bárpultos kiveszi a szatyrainkat a hűtőből és megyünk is.

A pörkölt készen lett vacsorára, átvisszük a szüleihez, már vártak minket- Khadizsa kuszkuszt és sült krumplit készített a pörihez. Az asztalon már ott van a - még meleg - friss kenyér, a datolya, – amit a fiúk délután szedtek a fáról –a görögdinnye felkockázva, a víz és az üdítők pohárban. A pöri egy szép festett kerámia tálba kerül és mindenki neki lát az étkezésnek. Most hatan ülünk együtt és egy tálból eszünk, ez nekem nagyon tetszik. A pörkölt szaftot friss kenyér darabokkal mártogatják, jó érzéssel tölt el, hogy ízlik nekik. A húst kézzel fejtik le a csontról, csak annyit, amennyit egy falattal be tudnak kapni. Halkan csevegnek, és sokat mosolyognak. Nagyon szeretek itt lenni és így egyszerűen a párnákon ülve egy tálból enni a családdal, az én tunéziai családommal. Most beszéljük meg a holnapi napot. Eljegyzési hennát kapok és tradicionális menyasszonyi ruhába öltözök.

Taxival mentünk a város széléig. Itt is építkezés, homokkupacok é s autó járta nyomok között sétálunk el. Még több homok kisebb-nagyobb kupacokban, némelyik dombnak tűnik egy –két kivágott pálmafatörzs száradtan és szomorúan áll, korhadozik. Kisebb kanyar után szemem elé tárul a sivatag pereme a homok vakítóan tükrözi a Nap arany fényét, elszórtan pálma csoportok zöldellnek, tevekaravánok számolatlanul kanyarognak a homokdűnék között. Turisták boldog zsivaja tölti be a forró levegőt.

F. gyakorlottan, könnyedén lépked előre, nem okoz neki kellemetlen meglepetést a talaj változatossága. Nekem nehéz menni, hol leveszem a sarut, mert a puha homok bokáig elnyeli a lábam, olykor felveszem, mert a kemény homokkő szúrja a talpam. Nem látom a különbséget még a homokban, megküzdök az előre haladással. A dűne tetején megállunk és körül nézek, minden ragyog még a lenyugvó Nap aranyló fényétől, a pálmalevelek most smaragd színbe öltöztek, lenyűgöző a látvány, leülök a forróságot árasztó homokba és bámulok, nem tudok betelni a sivatag szépségével. Hangos zúgással suhan el felettünk egy sárkányrepülő, s követi a 2. majd a 3. is, a turisták madártávlatból is gyönyörködhetnek a sivatagban.

F. megfogja a kezem és halkan a fülembe súgja:

- Hunyd le a szemed és relaxálj, arra kérlek, ne ijedj meg. F.

Nem értem mitől kellene megijednem, minden nyugodt körülöttem. Hangos füttyszó, arabul kiabál valamit, s arra kér, hogy nyissam ki a szemem és mindenképpen maradjak nyugodt. Egy sötét barna ló hátán egy kék ruhás és turbános alak vágtat felénk, nincs időm megijedni, elvarázsol a látvány. A ló minden izma megfeszül a vágtába, sörénye és díszei lobogva táncolnak rajta. Tőlem pár méterre állnak meg, a felkavart homokszemek ráülnek a kék nadrágomra. A lovas könnyed mozdulattal leugrik a lóhátáról, felém nyújtja a karját, felhúz a homokból és átölel:

- Szia, Húgom! Hogy tetszett a látvány?  O.

Ormano az, F. bátyja. Leveszi az arcát takaró turbánvéget és nevet, újra átölel. Tuti, hogy az arcomra van írva, minden meglepettségem, megdöbbentségem és még mit tudom én mit éreztem, akkor ott. De azt tudom, hogy nem volt egy egyszerű, mindennapi érzés.

- Na, akkor most jól figyelj, mert Te jössz! A férjeddel fogsz haza lovagolni. O.

Ormano kacag az arcom grimaszának láttán. Nem, nem, az tuti, hogy én nem mászom oda fel, szó sem lehet róla. Ránézek F.-ra, nem kell egy szót sem mondanom, látja, mit érzek. Átölel, halkan kéri:

- Bízz bennem és figyelj! Ide kapaszkodj, a lábad ide tedd, lendülj fel. F.

Gépiesen követem a szavait és már fent is vagyok a lovon.

- Most csússz hátrább a takaróra. F.

Könnyedén szökken föl a nyeregbe.

- Most, ölelj át. Ne szoríts, levegőt nekem is kell vennem. – mosolyog – engedd el magad, nincs mitől félned, nyugodj meg. F.

Lassan lépésben haladunk a homokba, dűnéről le, dűnére fel. Nagyon félek, combjaimmal szorítom a nyerget, annyira erősen, hogy fáj. F. mesél a gyerekkoráról, majd felhívja a figyelmem a Hold szépségére, valóban szép. Különleges a színe, narancs és vörös színben pompázik, a sötétebb foltoknál mélyvörös, mintha vérezne. A pálmaligeten haladunk át, teljesen besötétedett, a Hold vöröses fénye gyengén világítja meg a tájat, a csillagok gyémántként ragyognak az égbolton, olyan ez, mint a mesebeli Szultán kincseskamrája.  Már nem szorítom combjaimmal a nyerget és F.-t sem fojtogatom görcsös ölelésemmel. Kiérünk a datolyapálma ligetből és a kivilágított főúton haladunk tovább. Összetalálkozunk hazafelé tevegelőkkel, némelyik 6 -7 tevével megy. Hangosan kiabálva üdvözlik egymást és az elrobogó autósokat, motorosokat, csodálatos ez a kavalkád a múlt és a jelen találkozása. Szinte mindenki, mindenkit ismer. Az állatokat nem zavarja meg nyugalmukban az autók dudálása, zúgása, az emberek kiabálása, higgadtan lépkednek –a gazdájuk által diktál tempóban – hazafelé. Megérkeztünk mi is, F. átemeli a lábát a nyergen és le is ugrott a lóról.

- Most le foglak venni a lóhátáról. Emeld át a lábad és nyújtsd a karod, ide támaszkodj a vállamra.

Nem gondoltam volna, hogy elbír, nem vagyunk egy súlycsoport. Csak mosolygott, mikor megjegyeztem és könnyedén átfordult velem, letett a földre és karjával a térdem alányúlva ölbe vett.

- Nem vagy nehéz Kedvesem, ez nem súly nekem.

Majd óvatosan talpra állított, átölelt és megcsókolt. Még jó, hogy koromsötét volt, nem szabad az utcákon, a nyilvánosság előtt ilyesmit csinálni. Megérkezett egy fiatalember, aki a családjának dolgozik és elvezette a lovat. Kézen fogva sétáltunk be a szülei udvarára. Mindenki mosolygott, kézfogással és puszival üdvözöltek. Tudták, hogy ma lovagolni fogok, de nem szóltak előre, mert mindenki tisztában volt vele, félek. Leültünk a párnákra és a vacsoránál a lovas élményem volt a téma. Figyelték az arcom, a szeme, a testbeszédem, mindent le tudnak olvasni az emberről, olyan vagy nekik, mint egy nyitott könyv.

Őszintén? Örömet szerzett ez a lóháton megtett út. A kezdeti félelmem hamar elszállt és nem is értem, mitől tartottam ennyire. Kényelmes volt és a Szerelmemet szorosan átölelve, hozzásimulva lovagolhattam életemben először.